Bata Éva: „Szeretem, ha világosak a keretek, mert azok között szabadabban tudok gondolkodni és alkotni”
■ Bata Éva 2024-ben új társulati tagként csatlakozott a Radnóti Színházhoz,
és rögtön több jelentős bemutatóban is szerepet kapott. Az Angyalok Amerikában című darabban nyújtott alakítása kapcsán beszélgettünk vele a felkészülésről, színészi technikákról, filmes tapasztalatokról és arról, hogyan látja jelenlegi pályáját.
– Március 9-én mutatta be a Radnóti Színház az Angyalok Amerikában első részét. Hogyan készültél erre az összetett feladatra?
– Kezdetben fontos volt számomra, hogy teljesen tiszta lappal álljak hozzá a munkához. Sem a filmet nem láttam korábban, sem színházban nem találkoztam vele. Ezt a fajta „szűz” hozzáállást kedvelem: így nincsenek előítéleteim, nem befolyásolnak korábbi értelmezések. A rendezővel, Nagy Péter Istvánnal már dolgoztunk együtt A vége című előadásban. A próbafolyamat során klasszikus módon kezdtünk: olvasópróbák, rendelkező próbák, majd fokozatosan mélyültünk el a műben. Közben egyre világosabbá vált, milyen hatalmas anyaggal van dolgunk, olyan volt, mintha egy önismereti utazáson vettem volna részt. Tudatos készülés helyett inkább a próbák során szeretem felfedezni a mélyebb rétegeket, együtt a rendezővel és a kollégáimmal.
– Az Én, Daniel Blake című előadásban több különböző személyt is megformáltál. Milyen színészi technikákat igényeltek tőled ezek a gyors szerepváltások?
– A filmváltozatot ezúttal sem néztem meg. Ezeket az élményeket szeretem utólag pótolni, ha már kialakítottam a saját értelmezésemet. Az Én, Daniel Blake-ben a színészek minimális kellékekkel, egyszerű térben, eszköztelen játékmóddal operálnak, így minden figyelem az őszinte színészi jelenlétre irányul. Az ilyen helyzetekben elengedhetetlen, hogy egy színész tudatosan használja az ösztöneit, és sűríteni tudja a karakterek lényegét a rövid jelenetekbe.
– Milyen élmény volt új társulati tagként csatlakozni a Radnóti Színházhoz?
– Nem teljesen ismeretlen közegbe érkeztem: évekkel ezelőtt már játszottam itt egyebek mellett A vágyban is, amit még a Tesla Laborban mutattunk be, Alföldi Róbert rendezésében. Akkor még nem voltam társulati tag, de már akkor is nagyon megszerettem a színház légkörét és az embereket. Most azt érzem, hogy a helyemen vagyok: ez egy pici, rendkívül összetartó társulat, ahol mindenki ismeri egymást. Élvezem, hogy velem egy hullámhosszon lévő emberek vesznek körül.
Szabadúszás vagy tagság?
– A pályád elején hosszú ideig voltál társulati tag, később szabadúszó lettél. Mi motivált erre a váltásra, és milyen tapasztalatokat szereztél ezekben az években?
– Én olyan típus vagyok, hogy egy bizonyos idő után váltanom kell, különben elkezdem unni saját magamat a megszokott közegben. A szabadúszás egyik legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy meg kell tanulni bízni a saját első megérzéseimben. Szabadúszóként nincs kötelezettséged, te döntesz arról, milyen felkéréseket vállalsz el. Én azt tapasztaltam, hogy amikor hallgattam a testem jelzéseire egy-egy munka kapcsán, akkor mindig jó döntést hoztam.
– A színház mellett filmes munkáid is ismertek, például A mi kis falunk vagy a BÚÉK. Hogyan hatottak rád ezek a tapasztalatok?
– A forgatást A mi kis falunk sorozatban kezdtem, ott tanultam meg, hogyan működik egy filmes produkció. Később a BÚÉK című nagyjátékfilmben is szerepeltem, ami már teljesen más típusú koncentrációt és energia-beosztást igényelt. Bevallom, nekem a forgatás sokkal nehezebb, mint a színházi próba vagy előadás, mert rengeteg energia kell ahhoz, hogy két jelenet között is folyamatosan „formában” maradjak.
– Van most filmes munkád, vagy várható a közeljövőben hasonló feladat?
– Jelenleg nincs kilátásban új filmes munka, de természetesen nyitott vagyok minden izgalmas lehetőségre.
Kellenek a keretek
– 2009-ben végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályában. Mit tartasz a leglényegesebb útravalónak, amit tőlük kaptál?
– Szerencsés vagyok, mert csodálatos osztályunk volt. Rengeteget tanultunk a toleranciáról, a lojalitásról és az egymás iránti empátiáról. Az egyik legértékesebb útravaló talán az volt, hogy mindent meg szabad és meg is kell kérdőjelezni. Nem mindig az a jó megoldás, ami elsőre annak tűnik. Emellett az is meghatározó volt, hogy többféle színházi gondolkodásmódba is betekinthettünk, például Székely Gábor vezetésével.
– Ha most tanácsot adhatnál a pályakezdő önmagadnak, mit mondanál?
– Nem csinálnék semmit másképp. Persze, lehettek volna helyzetek, ahol okosabban vagy összeszedettebben viselkedhettem volna, de összességében úgy érzem, jó úton haladtam. A Radnóti Színház egy csodálatos művészszínház, így azt mondhatom, hogy jó volt ez az út, ahogyan idáig eljutottam.
– Milyen számodra az ideális színész-rendező kapcsolat?
– Számomra a partneri viszony elsődleges. Olyan rendezővel szeretek dolgozni, aki pontosan tudja, mit akar, ugyanakkor nyitott az én gondolataimra, ötleteimre is. Akkor érzem, hogy jó úton járok, ha pontosan tudom, mit akar látni, és arra törekedhetek, hogy közelebb kerüljek ehhez. Szeretem, ha világosak a keretek, mert azok között szabadabban tudok gondolkodni és alkotni. A szabadság az én értelmezésemben nem a határok hiányát, hanem a biztonságos kereteken belüli önállóságot jelenti.
Sokszínű feladatok
– A pályád során sokféle műfajban játszottál. Van olyan, ami különösen közel áll hozzád?
– Minden szerepet felfedezésként élek meg, műfajtól függetlenül. Úgy érzem, az évek során sikerült harmóniába hoznom az ösztönösséget a tudatossággal. Fontos, hogy amit ösztönösen hozok létre, azt tudatosítani tudjam magamban, különben nem tudnám estéről estére újrateremteni.
– Milyen terveid és álmaid vannak a közeljövőre?
– Van egy gasztroszínházi projektünk, ami több mint tíz éve indult Kecskeméten. Ez egy borkóstolóval és vacsorával egybekötött színházi élmény, ahol az érzékszerveket is bevonjuk a történetmesélésbe. Most Budapesten is egyre több bemutatót tartunk, és szeretnénk tovább bővíteni a programot. Emellett a közeljövőben kurzust tartok a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban, amit nagyon várok.